Ugrás a tartalomra
x

Antibiotikumokról - összegzés

Ha az ember köp egyet, illik beállni alá! Már csak meggyőződésből is.

Állítólag ráadásul grafomán vagyok... Legyen! (Aki nem akar 2,5 nyomtatott oldalt olvasni, lapozzon a "KIVONAT" részhez!) Szeretem viszont lezárni a dolgokat, jó ha kerek egész egy történet. És hát a nettó baromságból (ahogyan egy úr az írásomra reflektált) még hátra van a kapcsoló szál. Az, ami segít megérteni a félelmem, az eltökéltségem és a felháborodásom. Azt, amiért keresztül megyek előírásokon, önkormányzati utakon, értetlen polgármesteren. Mert ha nem sikerül elmagyarázni, akkor mindez öncélú hergeléssé válik, pedig azt szeretném, ha te is tennél valamit. Nem, nem magadért! Értem! Ha ugyanis megpróbálsz megérteni, elkezdesz minden nap apró lépéseket tenni, akkor megmentheted az életem! És persze ezzel észrevétlenül aztán a sajátod is. (Bár nyilván ez meg csak Neked fontos...)

Elkezdtünk néhány napja közösen hidat építeni a "zemberek" 3%-kával, melyhez két stabil pillért hoztunk létre. Az alapozásnál pedig adatokat használtunk. Nem sajátot, kitaláltat, hanem publikált, az állam által validált és közzétett számokat (1). Az innenső oldalon mi, a fogyasztók állunk, jól azonosított tűréshatárú baktérium-flórával, míg a túlparton az állattartók küzdenek megélhetési gondjaikkal. A hídépítés utolsó lépése a két oldalra levert talapzatot próbálja meg egységes rendszerré alakítani. Összefüggést próbálna meg létrehozni a 150,4 tonna mezőgazdaságban évente felhasznált antibiotikum és a 2,5-100 mikrogrammos bélflóra tűréshatárunk között. Nem ítélkezik, nem vádol. Megállapít és következtetést von le. Nem fogok vitázni, védekezni, mert egyszerűen semi értelme nem volna. Ez a szakmai véleményem, mellyel nem kell, hogy azonosulj!
A két szám leírva így néz ki:
- 2018-ban elhasznált: 150,400,000,000,000 mikrogramm antibiotikum, szemben
- az általunk tolerálható: 2,5-100 mikrogrammal.

Ha a korábbi írásokat nem olvastad vagy nem érted, fuss neki mégegyszer! Azok nélkül totálisan felesleges tovább szenvedned. A többieknek megpróbálom végtelenül egyszerűvé varázsolni azokat az adatokat, amiket minden évben az orrunk elé tesznek. Megválaszolom magamnak azt a kérdést, hogy kell-e ettől a jelenségtől rettegni és van-e bármi, amit a 8. emeleten tenni lehet. Bemutatok néhány olyan adatot, melyek első ránézésre is jól látható módon teszik tarthatatlanná (itthon és máshol is!) a megszabott határértékeket, majd elmondom szerintem hogyan nem véd meg a jelenlegi rendszer. Aki ismer, tudja, hogy próbálok a kialakult helyzet ellen tenni. Saját magam, a családom, a környezetem, a betegeim érdekében, de megpróbálom segíteni azokat is, akik ebbe a közdelembe beszállnak. Amennyire tőlem telik és be kell látni, hogy az nem túl sok.

Fontos, hogy nem hergelni szeretnélek. 2003. óta foglalkozom ezzel és foglalkoztat ez a téma és olyan sok szereplővel beszélgettem már személyesen professzoroktól vámtisztekig, hogy meggyőződésemmé vált: valójában nagyon kevesen hajlandók időt és energiát szánni arra, hogy átlássák a problémát. Egy este - ahogyan írtam - együtt vacsoráztam szűk körben egy egyetemi professzorral, aki szakterületét tekintve kell és kellett, hogy rendelkezzen megfelelő tudással. Saját tudományágában azonban hiába alkot egyedit, azok elvont és behatárolt részei az egésznek, amiről én beszélek viszont egy primitív és földhözragadt folyamat. Csak ebbe jó eséllyel beletörhet a bicskánk. Mégsem jutottunk dűlőre.

Elég részletesen írtam arról, milyen minimális mértékben toleráljuk az élelmiszerrel elfogyasztott antibiotikumokat, de arra is magyarázattal szolgáltam - némi történeti önszórakoztatás mellett, - hogy miért életveszélyes ezen gyógyszerek mezőgazdasági abúzusa. A különböző diéták bélflórára gyakorolt hatásai azért is teljesen félrevezetők, mert az egyes kísérletekben egyszerűen nem azonosíthatók egyedileg a táplálékforrásokban található maradvány-anyagok szintje. Minden répához nem készíthetünk vegyszer-analízist! Így sem a WHO, sem a szakmai szervezetek nem rendelkeznek ma már megbízható adatokkal, a levont következtetések tovább rombolják a bizalmat, az új tudományterületek (mikrobioma-gyógyászat, metabolomika) néhány évtizeden belül gyermeksírba kerülhetnek. Hogy elemezzem ki a betegeim bélbaktérium-változásait, hogyan javasoljak megfelelő terápiát, ha a legnagyobb kockázatot nem a kezelés be nem tartása, hanem az élelmiszer forrásának kiválasztása jelenti?

A határértékek kérdése mindig bonyolult téma, hiszen azok megállapításához megfigyelések kellenek, melyek egyéni katasztrófákon keresztül vezetnek. Egyik kedvenc ilyen kifejezésem a "median letális dózis". Ugye, nem kell ecsetelnem? A törvénynek minden egyes gyógyszer esetében egy precíz értéket kell megadnia, az emberek közötti különbségeket nem lehet figyelembe venni. Marad a fogyasztók és betegek standardizálása, ahol végül minden egyes ember 175,4 cm magas, 78 kg tömegű lesz 99,2 cm derék-körfogattal (2), akinek a bélflórája biztosan elvisel 1,000 mikrogramm/késztermék kg Cefazolint. Már a törvény szerint. Függetlenül attól, hogy egy három éves gyermekről, egy terhes nőről vagy Colitises betegről van szó, hiszen a bolti hentes pultnál ritkán teszik fel azt a kérdést, hogy: “Ja! Hogy… ööööö …gyermek is eszik belőle? Akkor ezt Önnek nem ajánlom…”

Eddig tartottak az egyértelmű, kézzelfogható és számon kérhető adatok/tények, nem is volt túl sok ellenvélemény. Egyvalami azonban jól látszik: nem készült el a híd. Most pedig az jön, amiért személy szerint a legjobban aggódom. Ahhoz, hogy befejezzük ezt az építményt, pontos számokra van szükség, ez kellene ahhoz, hogy azt merjem mondani: biztonságban vagyunk. Azt hiszem nem elég, ha egy leszakadt viadukt egy darabjáról utólag meg tudjuk mondani, mennyit bírt volna el valójában. Mert az általunk végzett antibiotikum meghatározásnak kissé ilyen szaga van: hozol egy darabot az elfogyasztott húsból és megmondom, mit ettél. Utólag. A valódi kérdés azonban éveken keresztül az volt, hogy átjut-e a hídon az állattartó telepről az az évenkénti 150,4 tonna, mennyi morzsolódik le a folyó felett (és mégis ott mi lesz vele, az árt-e nekünk valamilyen más módon?) illetve az innenső parton álló (egyre nagyobb számban beteg) ember éhes szájába mennyi jut ebből? Mire jó és mire nem a statisztika és ha mégis jól van ez így, akkor miért nem vesszük a fáradságot, hogy legalább némi adathamisítással ezt alá is támasszuk? Az egyénileg megbetegedők úgysem fogják rárúgni a KSH-ra az ajtót a reggeli hasmenés-cunami után, nekik marad a tudat, hogy vannak, akik így jártak. Legfeljebb azon merengenek el a gyermekosztály rácsos ágyába kapaszkodva a földön, hogy miért vannak ilyen áldatlan állapotok, ha alig valaki beteg?

Elindultunk a túlpartról. A 150,4 tonna iszonyatos mennyiség, de önmagában nem sok mindenre használható ez az érték, mert az ország állatállományát is figyelembe kell vennünk. Ezért maradjunk meg annál, hogy statisztikailag korrigált állati végtermék kilogrammonként 180 600 (száznyolcvanezer-hatszáz) mikrogramm antibiotikumot használunk fel. Ez egy más országokkal is összehasonlítható érték. És itt álljunk meg egy pillanatra, mert az egy főre eső kétballábas futballisták számához hasonlóan ebben is a haldokló Unió éllovasai vagyunk. Hagyjuk már Norvégiát, ahol ez a szám 2,900 (kettőezer-kilencszáz) és hát az is mind a lazacokba, meg a tengerbe kerül valószínűleg! Ők talán azt sem tudják, mi az az állattartás! Dániát viszont az egy főre eső disznók száma alapján nem állattartó nemzetnek nevezni mégiscsak vicc volna. És mégis: kevesebb, mint negyedannyi gyógyszerrel megússzák az ott élő állatok. Ez pedig mindenképpen releváns! Nem vállalok túl nagy kockázatot, ha kijelentem, hogy a hazai adottságok mellett ilyen szinten túlgyógyszerezni az állatokat EU-s mércével mérve is “érdekes”. Persze ha hirado.hu nevű internetes hiánypótló viccportál tudósítója lennék, akkor a hír úgy is szólhatna, hogy "hazánk ismét maga mögé utasította Spanyolországot az állati célú antibiotikum-felhasználás terén, hiszen ott a Magyar átlagnál is többet használnak fel.” De szerencsére nem vagyok!

Biztosan sok szép halál létezik, de ebből a kórházakban nem sokra van lehetőség. Én legalább is nem találkoztam ilyennel. Az évek során számtalan esetben rugaszkodtam neki, hogy a rendelkezésre álló adatokból matematikai úton alátámasztható érvelést hozzak létre: hogyan befolyásolja a kórházi túlélési esélyeinket az antibiotikummal szennyezett élelmiszer. De minden alkalommal megbuktam. Olyan mérhetetlen mennyiségű információ NINCS rögzítve, nem áll rendelkezésünkre, hogy nem lesz soha egyetlen olyan hatóság, aki ténylegesen meg tudná mondani, mennyit eszünk meg ebből. És mennyi okoz vagy okozna kárt. És mégis mennyien halnak ebbe bele. Ehhez állatonként kellene rögzíteni a gyógyszer beadásának dátumát, nyilván kellene tartani a gyógyszer típusát, a beadott vagy a táppal/takarmánnyal elfogyasztott mennyiséget, figyelembe kellene venni a kezelést követő várakozási és felezési időket, az aktív és inaktív lebomlási termékeket, azok hatását (amiket talán nem is ismertünk soha) és itt be is fejezhetjük. Ehhez kellene egy viharlámpa minden állattartó és állatorvos legnemesebb szervére, hogy éjjel 2 és 3 között is tudjanak munkát végezni. Az évek alatt végül rá kellett döbbennem, hogy igazából erre nincs is szükség. Az egészségünk szempontjából alapvetően ugyanis majdnem teljesen mindegy, hogy mennyi kerül a szánkba. Az állatoknak ugyanúgy nem tesz jót a folyamatos gyógyszerezés, elcsökevényesednek, majd még több szerre lesz szükségük, hogy elkússzanak a vályúig.

A baktériumok mindenütt ott vannak. A szervezetünkben és azon kívül is. Mindegy, hogy mikor és hol kínálunk nekik lehetőséget arra, hogy egy antibiotikum által okozott megrázkódtatást végül kiheverjenek. A képességet, hogy lerázzák magukról a gyógyszer hatását ugyanis képesek egymásnak átadni. Hogy ez egy állat testén belül történik, a földben, ahová az antibiotikum egy része a vese által kiválasztott álltai vizelettel kerül vagy a szervezetünkben, a post-antibiotikum era eljövetelét tekintve töknyóc. A növekvő számú rezisztens törzs létrejöttének legfeljebb kicsit bonyolultabb így az útja, ha a szántóföldekről kell elindulniuk, de a végén eljutnak hozzánk, ebben biztos vagyok.

A nullánál van kisebb szám, de alacsonyabb mennyiség nincs. Az élelmiszer esetében a fel nem használt antibiotikum a jó antibiotikum. Számomra ez a kiindulási pont. Ha a családom egészsége a tét, akkor egészen gyorsan kompromisszum-képtelenné válok és nem nagyon tud hatni a lelkemre egy atopiás bőrbetegség, egy Crohn vagy egy laktóz-intolerancia hátterének feltérképezésekor, hogy a forrás-gazdaság életképességéhez mennyivel járultam hozzá azzal, hogy a gyermekemnek terhelt alapanyagot adtam. Ahogyan nem érdekel az a gyökérség sem, amivel az elmúlt másfél évben velünk szemben alacsonyan iskolázott faluvezetők felléptek. Ha 1g antibiotikum felhasználása x % esélyt jelent arra, hogy az adott szerre vonatkozóan rezisztencia alakuljon ki, akkor 150 400 000 g alkalmazása esetén ez az esély éppen ennyiszeresére nő. Azt állítom tehát, hogy minden egyes feleslegesen, veszteség-minimalizálás céljával beadott gramm sokszorosára emeli az esélyét, hogy egyszer valakit nem fogunk tudni megmenteni. És onnantól azzal a gyógyszerrel a többieket is egyre kevésbé. Itt nem egy borjú életének megóvása áll szemben egy emberével, hanem az időben történő értékesítés kívánalma kerül konfliktusba egy potenciális tragédiával. Nem tudom hogy írjam fel az egyenletet...

És akkor ez eddig csak a rezisztenciáról szólt. Amikor gondolatban eljutottam idáig úgy tűnt, felesleges egyénileg bármit tennem. Ha ez bekövetkezik, nincs lehetőségem arra, hogy fertőzés esetén ezt nagy valószínűséggel megússzam. De megváltozott a véleményem, ahogy egyre több, látszólag egymással össze nem függő tanulmányt olvastam, ahogy a különböző kórképeket más szemmel kezdtem el nézni, és ahogy azt tapasztaltam, hogy egyre kevesebbet voltam én magam is beteg. Az antibiotikum-terápia akkor lenne célravezető, ha egy steril rendszert kellene megvédenünk. Egy olyat, ahol ha kifüstölünk mindenkit, kapunk egy süketszobát és tényleg ez is a cél. A baktériumok ellen ugyanakkor legtöbbször nem antibiotikumokkal, hanem baktériumokkal kellene küzdenünk. Egy adott törzs egyedeinek számát nem azok kiírtásával, hanem a törzs elszaporodását kordában tartó, azzal versengő törzsek bevitelével kellene megakadályozni. (Nyilván nem a szepszisről beszélek!) Versenyhelyzetet kell teremteni! Megelőzés és gyógyítás célzattal is. Ez olyan, mint egy politikai vita: aki nincs ott, az vesztett, aki nem tud küzdeni, az alul marad. Mindegy, hogy milyen (indián)törzshöz tartozik. El kell tenni az antibiotikumokat vészhelyzetre. Életmentésre. A sebészeti beavatkozásokkal együtt. Na ezért nem maradtam: úgy éreztem, hogy a krónikus betegségek műtőben történő kezelése barkácsolás. A legjobb sebészek azzal töltik az idejük jelentős részét, hogy olyan krónikus betegeket operálnak, akiket évekkel, évtizedekkel ezelőtt teljesen máshogy kellett volna kezelni. Sokszor olyan csonkoló beavatkozásoknak vetik alá őket, amik biztosan nem oldják meg a problémát, mindössze a teljes mértékben tönkrement szervet/szervrészt távolítják el. Marad, ami még ép(nek tűnik).

Egyes összetevőket el kell zárni teljesen, akár 10-15 évre is, hogy a most rezisztens törzsek elveszítsék azt az előnyt, amit az antibiotikumok kiterjedt használata révén nekik biztosítottunk. Élő élelmiszert kell adnunk az embereknek, hogy az abban található baktériumok növeljék a sokszínűséget, fenntartsák a változatosságot. Ehhez pedig tiszta termelésre van szükség. Rendszeres tesztelésekre, a források “őszinteségének” ellenőrzésére, az antibiotikumokat (és már most szólok: a féreghajtókat!!!) nem alkalmazó termelők támogatására. Közösségekre, akik összeállnak és ezért a célért együtt küzdenek még akkor is, ha ez komolyabb terhet ró rájuk. Ezzel ugyanis nemcsak a külső forrásból származó, rezisztens törzsek elé állítanak komoly akadályt, hanem a saját flórájuk megtartásáért is mindent elkövetnek. És innentől teljesen mindegy, hogy 50 mikrogramm (rezisztenciát potenciálisan kiváltó), 1000 mikrogramm (egészségügyi határértéknek még megfelelő) vagy éppen ezt meghaladó (a mikrobiomunkat pusztító) antibiotikum marad az élelmiszereinkben. A hatásuk – ha kerülő úton is – végül ugyanaz lesz.

Sikerült eljutnunk addig, hogy két irányból elkezdjük felszámolni ezt a rossz gyakorlatot: létrehoztunk egy állattartó majort, ahol elfogadjuk, hogy csak alternatív lehetőségeink vannak, sem antibiotikum, sem féreghajtó nem áll rendelkezésre, így lehetővé téve a betegek gyógyulását, a szervezetük antibiotikum terhelésének minimálisra csökkentését. A másik irányból pedig múlt hét szerda óta hivatalosan képesek vagyunk az ilyen forrásból táplálkozó, egészséges emberek mikrobiomját átvinni / átültetni azokba, akiknek nem maradt más lehetőségük arra, hogy a kisiklott rendszert helyre tegyék. Mindezért az elmúlt több, mint 10 évben komoly áldozatokat hoztunk, de a visszajelzések szerint megérte. Talán ez a rövid sorozat rávilágít arra, hogy miért.

Teljesen egyértelmű, hogy nem harcolni kell megtanulni, nem legyőzni kell a másikat, hanem együtt kell vele élni. A szomszédainkkal és a környezetünkkel, legyenek azok baktériumok, emberek vagy országok. Mert mindig, minden küzdelemben valamennyi fél károsodik. Talán ez most végre egy jó lecke lesz...
 

(1) https://www.ema.europa.eu/en/documents/report/sales-veterinary-antimicrobial-agents-31-european-countries-2018-trends-2010-2018-tenth-esvac-report_en.pdf?fbclid=IwAR3N8YjVflGdFE6Wc2iubnA-H1mk1ErxY_TR8LVONj05l6zcc-JbJ3UzySw

 

(2) https://www.cdc.gov/nchs/data/nhsr/nhsr122-508.pdf

 

Szerző
dr. Patay Gábor
Hungarian